A Super Deluxe entertainment portál Memesplaining sorozata az EU Szerzői jogvédemről szóló rendeletének kis híján bevezetett, hírhedt 13. cikkelyének szentelte tegnap landolt új epizódját. (A Super Deluxe amúgy a 2016-os elnökválasztási kampány idején élesedett újra a közösségi médián és gázkürtös, Trump nevét kántáló szatirikus remixeivel a médiaesemények blőd stílusához leginkább illeszkedő közvetítés címet érdemelte ki magának). A prank-eket, politikai szatírákat, DIY tutorial-okat, bizarr animációkat és eyecandy videókat felsorakoztató tartalmainak egyikeként a gyártók a Memesplaining-ben internetes mémeket magyaráznak el kellő alapossággal és szemléltetéssel a „gyengébbek kedvéért” vagy az internet kultúrában kevésbé beavatottak számára. (Mindannnyian akartunk életünk egy pontján ilyen műsort, valljuk be, de ők meg is csinálták.) A program utóbbi adása meta módon a mémek halálos ítéleteként is ismert jogi szabályozásról szólt. Aki nem követte a kálváriát, annak röviden annyi, hogy az EU elkezdett ráfixálni a GDPR utórezgéseként az alkotói jogvédelemre és a szellemi tulajdonra, az egyéni felhasználók felől a platformokra hárítva a felelősséget, ha felületeiken engedik a jogsértéseket. A szabályozás elsősorban a videók és zenék kalózkodásának akart gátat szabni, de jól betalált az olyan user-generated kontentekbe, amik más produkcióiból élnek: a mémek. Csukjuk be a szemünket és idézzünk fel egy jelenetet a Star Wars-ból, dobjunk rá tele fehér, fekete stroke-os Impakt betűvel valami mondást, töltsük fel a Twitterre, és nézzük meg, ha elterjed, a Disney tulajdonú kép milyen forgalmat produkál a közösségi oldalnak. Naugye. 

A mém kultúra olyan komplex, hogy már mémek vannak mémekről. Ez a metamém. Cat Frazier, Memesplaining

A Memesplaining epizód sajátos világának kerettörténete szerint ez egyik muppet – a mesélő – a mémek Scarface-vé akar válni azáltal, hogy begyűjti magának az összes fellelhető, valaha is megfabrikált mémet, ami az univerzumban vagy akörül kering. Nem viccel, a teljesség igénye nélkül kinyújtaná mancsát a Pepe mémek, a Harambe Photoshoppok, a leereszkedő Willy Wonka makrók, a terhes Mariok, a Friend Zone Fionák, creepypasta-k felé, hogy mindegyiknek a kizárólagos tulajdonosává váljon. Nem nehéz dekódolni a sztori mögött meghúzódó motivációkat, ami leplezetlenül tárja elénk a két érdekszférát és értékrendszert: a magántulajdont a közösség érdekében beáldozó „commons” felfogás nekifeszülését a szellemi tulajdont tárgyiasító és kommercializáló copyrighttal szemben. Ha a hito steyerl-i értelemben rossz képeknek nevezett tartalmak1 még ma megúszták, de ugyanilyen bajba kerülhetnek a jövőben, az az utóbbi felfogás elharapódzásáról, illetve a különböző tartalomfelismerő technológiák rohamos fejlődésének egyenes következménye lesz. Az elkeseredett, de megoldást kereső hackerek az EU zászlóra szikszalaggal ráerősített Kanye comic strippel üzenték: az EU végtére is az EU-t tiltja be.

1"A rossz kép egy mozgásban lévő másolat. Minősége rossz, felbontása átlagon aluli. Ahogy gyorsul, úgy romlik." In Defence of the Poor Image, ">e-flux