Páll Tamás médiaművész, 3D artist, a Rites Network kollektíva tagjaként több multimediális performance és non-game társszerzője. Ő és a Rites-tagok önálló és csoportos tevékenysége a hazai művészeti színtéren szinte egyedülálló, mindenekelőtt a high tech hozzáállásukat tekintve, ami a „gyártási módot”, az esztétikát és a technológiai kultúrakritika módját egyaránt meghatározza. Tamással a Trafóbeli szereplésük és a Stúdió Galériában bemutatandó projektjük kapcsán beszélgettünk a mesterséges intelligencia, a blockchain, az adatalapú gazdaság, az uberizáció és a platform kapitalizmus kritikájáról, és arról, hogy a művészetben mindez miként ragadható meg.


Német Szilvi: Legutóbb a Trafó smART XTRA! sorozatában szerepeltetek, ami a Rites Network egyik hazai bemutatója volt. Az esemény hangulatilag valahol a  videó árkádok, korai kibernetikus szeánszok és a YouTube-ra felrakott gameplay walkthrough-k egyvelege volt, ahol közösségi élménnyé fordítottátok az általában magányos műfajnak gondolt számítógépes játékot.

Páll Tamás (P.T.): A Rites Network-nél úgy fogalmaztuk meg a médiumot, hogy ez egy „live audiovizuális group show”. Létrehoztunk két valós időben futó játékot, ami úgy interaktív, hogy míg mi (Páll Tamás, Rohonyi Demkó Iván – szerk.) navigáltunk a CGI térben kontrollerrel, Andris és Tamás (Molnár András, Marquetant Tamás – szerk.) hangokat, zenét és field recordingokat játszottak fel. Úgy is mondhatnám, hogy eszközöket csináltunk, hogy élőben előadhassuk azt a virtuális világot, amit építettünk. 

Klasszikus értelemben a projektjeinkben nincs “gamification”. Nem azért csinálunk játékokat, hogy játszani lehessen velük vagy ráfüggjenek emberek, vagy valamit játékossá tegyünk. Úgy fogalmaznék, hogy rátaláltunk egy olyan formára, ami leginkább az ember köré épül.


Miből épül fel a Rites Network világa?

P.T.: Két egymás mellé rendelt részből, amiket két külön képernyőn lehet követni: az egyik a „város-rész”, a másik a „robot-rész”. A “város-részben” FPS perspektívában járkálsz különböző nemhelyek között, úgy mint kikötő, irodaközpont, autópályák. A mesterséges intelligencia szempontjából, amit ráhúztunk erre a rendszerre, azért érdekes, mert az alkalmazott AI – önvezető autó vagy forgalomirányító – egy emberi világra vonatkozik. Úgy kell navigálnia vagy felismernie dolgokat, hogy mindig minden az ember köré szerveződjön. Nálunk viszont nincs élet, az egyetlen dolog az egész városban a kamera.

Mi különbözteti meg a két teret, a robotét és az emberét?

P.T.: A robot terét fura alien tárgyak népesítik be, amik tömbösödnek és forognak, egyéni formációkat vesznek fel; a városban pedig ugyanezeknek a formációknak a statikus és szétszórt darabjait találjuk meg. A szétszóródás, darabokra hullás metaforája és működési elvére jött elő az Ozirisz-mítosz, mint bázis. Az ókori egyiptomi történet szerint Ozirisz holttestét feldarabolták, szétszórták az országban, majd felesége, Ízisz közreműködésével, aki újraillesztette a testrészeket, újra életre kelt és istenné vált.

Ez volna tehát a distributed network és a decentralizáció-recentralizáció eredetmítosza? Egy kritika szerint, a mai alkotóknak nagy szükségük van a filozófiára, filozófia-történetre, mert beágyazottságot, történeti mélységet kölcsönöz nekik. Nálatok ez hogy volt?

P.T.: A koncepciódarabkák nem szorosan kötődő dolgok, inkább asszociációkat mozgatnak meg. A projekt kialakulásánál célként fogalmaztuk meg, hogy modellezünk egy kivetődő, kilépő társadalmat, ami ebből a rendszerből szakad ki, próbál meg kiszakadni vagy ki van szakítva. Ennek alapján igyekeztük elképzelni, milyen lehet az így kiszakadó társadalom önigazgató rendszere, ami hordozza magával a blockchain alapú elosztás és felhalmozás működéseit, illetve a platformosodó társadalom és gazdaság tanulságait. Ami inspirációt jelentett számunkra, az maga a blockchain, ami egy szétszórt és egyenlő darabkákból (node) összeálló rendszer. A robot terében lévő tárgyakat mi testrészekként gondoljuk el, amik kvázi egy blockchain istent képeznek le. Míg a másik térben body horror-szerűen szét van robbantva ez az istenség, aminek összegyűjthetnéd a darabjait, ha kész lenne a játék.

Nincs értékkülönbség a kétfajta formáció között? Azt gondolná az ember, hogy a decentralizáció egy magasabb szintű állapot, hogy a központi ágensek kiiktatása egy újfajta demokratikus elrendezést hozhat életre. A blockchain manapság az, amitől mindenütt – az anonim hackerektől a startup kultúrán át a nagyvállalatok piaci logikájáig – megváltást remélnek. Te hogy gondolkodsz erről?

P.T.: Ez az egész, amiben vagyunk, olyan mint a ki nem pukkadó zselé: belenyomsz valamit és csak nagyobb lesz, és tulajdonképpen benne is maradsz. A blockchain fogalma szerintem áldozatul esett ennek. Ami most megy, az már nem az a “politizáló” blockchain, aminek indult valaha. Akár piaci struktúraváltó eszköz is lehetne, kiegyenlítettebbé tehetné az erőviszonyokat, azonban a gyakorlatban nem ezt látjuk, hanem éppen az erő-, és erőforrás-csoportosulást. Azonkívül, hogy a hagyományos piaci szereplők lecserélődnek, nem látszanak rendszerszintű változások. Nem úgy gondolkodom, hogy a decentralizáltság sokkal jobb dolog mint a központosítás, mert ez azt jelenti megint, hogy mindenki csak individuum és mindössze saját magáért felel.

Valóban a neoliberális gazdaság szubjektumpozíciójával – amit a “mindenki egy sziget” fejez ki a legjobban – cseng össze ez a technológiai megoldás. Azt forszírozza, hogy társadalmi védőháló nélkül vállalj egyre több kockázatot és felelősséget.

P.T: Azért fontos, hogy megjelenjen valamiféle közösségiség, mert anélkül a blockchain tényleg nem más, mint az individualizmus új gazdasági formája. Miközben egy csomó technikai dolog is akadályozza, hogy tényleg mindenki egyenlő legyen. A  blockchain alapú kereskedelemnek, bányászatnak elég erős technikai és techno-bürokratikus belépési küszöbe van – a regisztráláshoz, validáláshoz szükséges technológiai tudástól kezdve a konkrét hardverigényig. Az is kérdés, hogy mindezért globálisan milyen árat fogunk fizetni: a bányászásnak vagy bármilyen kripto-tranzakciónak a globális lábnyoma elég nagy, ami azért is veszélyes, mert egyrészt ez a terület nincs korlátozva, másrészt nem fordítanak rá figyelmet azok, akiknek kéne. A Kínában működő több száz terrawattot fogyasztó kriptobányák például külön ökoszisztémát alkotnak. Sosem értettem, miért nem használnak megújuló energiát, merthogy a bányászatnál központi kérdés az áram. Minél olcsóbb az áram, annál jobban megéri.

Az infrastruktúrák megteremtéséhez szinte mindent felhasználtunk már, ami korábban rendelkezésünkre állt, így a meglévő forrásaink újrakonfigurálásán kell gondolkodnunk – mondják a design teoretikusok. Az „uberizáció” is ennek a felismerésnek a része lehet, ami a meglévő erőforrások alacsony kihasználtságára ráépített szolgáltatói ipar. A bányászást is ennek keretében képzelem el, a személyi számítógépek fölösleges kapacitásait használva.

P.T.: Erről a témáról, vagyis a vagyontárgyak és eszközök nélküli óriáscégekről szól Nick Srnicek nemrég megjelent könyve, Platform Capitalism. Tünetértékű, hogy ez a 2016-os kiadás szinte már elelévült: az Uber nemrég vásárolt 24.000 Volvo-t a piaci előkészítés alatt álló, önvezető fejlesztéseikhez. Ez persze nem a platformcégek végét jelenti, hanem egy folyamat logikus állomása – minél nagyobbra nő egy cég, annál többet akar birtokolni, és egy idő után már nem lesz elég, hogy csak adattal dolgozik. Srnicek – aki többek között még a Gyorsulás-kötet(#Accelerate Manifesto for an Accelerationist Politics – szerk.) szerzője Alex Williams-szel – az adat alapú kapitalizmussal foglalkozik. Számomra az egyik legérdekesebb kimutatás a munkaerőpiacot érinti. Az Instagram például mindössze 13 embert foglalkoztatott, amikor a Facebook megvette 1 milliárd dollárért. Igazából nem is mérhető ezeknek a cégeknek a munkaerőpiaci hatása, annyira kevés munkavállalót tartanak a rendszerben. A Facebook 12.000 embert alkalmaz, míg a hagyományos ipari vállalatok, mint a General Motors állománya félmillió feletti. Érdekes koncept volna ebből egy általános alapjövedelmet összehozni. Ha megvalósulna a Wages For Facebook, vagy a “wages for social media use”, tehát a használók megadóztatnák az adatalapú kereskedelmet, így szerezve jövedelmet, akkor abból akár általános alapjövedelmet is lehetne generálni. Logikusnak tűnik az elképzelés, de nyilván meglehetősen naiv.

Úgy tudom, a következő projektetek az önvezető autóval foglalkozik, amit majd március végén a Stúdió Galériában lehet majd tesztelni. Mit tudhatunk meg róla előzetesen?

P.T.: A projekt az “önvezetőség”, az automatizáció köré szerveződik, amit viszonylag sok oldalról közelítünk meg. Egyrészt benne ülsz egy kocsiban, ami magától képes menni, másrészt egy olyan környezetben, ami a rapid prototyping elvre épül: gyakorlatilag minden sztekkelve van egymásra, mint a 3D nyomtatásban. Az egymás fölé rakódó épületszintek adják a város testét, amiben az önvezető kocsi navigál, és ez a galéria-környezetben virtuálisan jelenik meg. Az önvezető kocsi legalapvetőbb princípiuma: kövesse az utat, menjen a hely felé, ami ki van jelölve és kerülje el az ütközéseket, főleg az emberrel való ütközést. Technikailag vagy techno-filozófiailag a mindenki számára hozzáférhető AI-ok azért érdekesek, mert mind előre vannak trénelve és kivétel nélkül fotó alapúak: a való világban szerzett képek alapján próbálnak felismerni valamit, ami eléjük kerül. Amit mi elé rakunk, az virtuális, másrészt nincs sok köze a fizikai vagy városi terekhez. Egy csomó minden hiányzik a térből, ami a való világban van és egy csomó dolog van benne, ami a való világban nincs.
 

A ti projektjeitekben az az érdekes és ellentmondásos egyben, hogy alapvetően technokrata eszközkészlettel ragadjátok meg a high tech kapitalizmus innovációkban előrerohanó, automatizáló, önfelszámoló természetét. Ha azt vesszük, hogy a művészetben a konceptualizmus például az eldologiasodás kritikájaként jelent meg, vagy a punk és a low-tech/diy összekapcsolása jelentett rendszerkritikai, ellenkulturális magatartást az adott korszakokban, ma ez a látszólagos azonosulás mennyire képes elkülöníteni magát, kritikai jelölőket mozgósítani vagy alternatívákat teremteni? 

Nálunk elég erősen kapcsolódik össze koncepció és médium-, vagy technológia használat. Legtöbbször megtaláljuk a valóságnak azokat a pontjait, ahol a technológia kritikai használata egybeforrhat a rendszerkritikával. Sokszor használunk leíróbb megközelítést a projektben, amivel feltérképezzük és újragondoljuk azokat az anomáliákat, amik a körülöttünk lévő rendszer visszásságaiból fakadnak. Ezt pedig újrahasznosítjuk akár projekteken belül is, folyamatosan újraértelmezzük és újraszervezzük ezeket a “rendszer-mappingeket”. Így alternatív jeleneket vagy jövő-foszlányokat próbálunk szimulálni, megnézzük, milyen lenne, ha a valóságot építő és befolyásoló elemek alternatív módon ágyazódnának be a különböző valóságszférákba. Az általunk kitalált játékmechanikákkal, szimulációs technikákkal és rendszer-architektúrákkal próbálunk olyan világokat és szcenáriókat csinálni, amikben a korábban említett folyamatokat és dinamikákat egyrészt jól lehet tesztelni, másrészt nyitott kontextust teremtenek.

Nyitókép: Páll Tamás, Rohonyi-Demkó Iván, Marquetant Tamás, Molnár András, Jelena Viskovic: Rites Network (still from gameplay)